Mai ige(biblia)-2021.04.04.

 

Jób könyve 24. fejezet.

Folytatás; Istennek az istentelenek iránt való elnézése titokszerű.

Miért is nem titkolja el a Mindenható az ő büntetésének idejét, és miért is nem látják meg az őt ismerők az ő ítéletének napjait?!

A határokat odább tolják, a nyájat elrabolják és legeltetik.

Az árvák szamarát elhajtják, és az özvegynek ökrét zálogba viszik.

Lelökik az útról a szegényeket, és a föld nyomorultjai együtt lappanganak.

Ímé, mint a vad szamarak a sivatagban, úgy mennek ki munkájukra élelmet keresni; a puszta ad nékik kenyeret fiaik számára.

A mezőn a más vetését aratják, és a gonosznak szőlőjét szedik.

Mezítelenül hálnak, testi ruha nélkül, még a hidegben sincs takarójuk.

A hegyi zápor csurog le rólok, s hajlékuk nem lévén, a sziklát ölelik.

Elszakítják az emlőtől az árvát, és a szegényen levőt zálogba viszik.

Mezítelenül járnak, ruha nélkül, és éhesen vonszolják a kévét.

Az ő kerítéseik közt ütik az olajat, és tapossák a kádakat, de szomjuhoznak.

A városból haldoklók rimánkodnak, a megsebzettek lelke kiált, de Isten nem törődik e méltatlansággal.

Ezek pártot ütöttek a világosság ellen, utait nem is ismerik, nem ülnek annak ösvényein.

Napkeltekor fölkel a gyilkos, megöli a szegényt és szűkölködőt, éjjel pedig olyan, mint a tolvaj.

A paráznának szeme pedig az alkonyatot lesi, mondván: Ne nézzen szem reám, és arczára álarczot teszen.

Setétben tör be a házakba; nappal elzárkóznak, nem szeretik a világosságot.

Sőt inkább a reggel nékik olyan, mint a halálnak árnyéka, mert megbarátkoztak a halál árnyékának félelmeivel.

Könnyen siklik tova a víz színén, birtoka átkozott a földön, nem tér a szőlőkbe vivő útra.

Szárazság és hőség nyeli el a hó vizét, a pokol azokat, akik vétkeznek.

Elfelejti őt az anyaméh, féregnek lesz édességévé, nem emlékeznek róla többé, és összetörik, mint a reves fa,

Aki megrontotta a meddőt, aki nem szül, és az özvegygyel jót nem tett.

De megtámogatja erejével a hatalmasokat; felkel az, pedig nem bízott már az élethez.

Biztonságot ad néki, hogy támaszkodjék, de szemei vigyáznak azoknak útjaira.

Magasra emelkednek, egy kevés idő és már nincsenek! Alásülylyednek, mint akárki és elenyésznek; és levágattatnak, mint a búzakalász.

Avagy nem így van-é? Ki hazudtolhatna meg engem, és tehetné semmivé beszédemet?